Egynapos kirándulás San Cipriánóba és Buenaventurába

Már javában tervezgettem a Quitoba való utazást. Amikor mondták a srácok a hostelben, hogy mennek holnap San Cipriano, aztán egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ez még belefér. Viszonylag messze, több mint két órányi buszozásra van ez a kisváros Calitól a csendes-óceáni partvidék hegyei között. Ennek a falunak különlegessége, hogy egyetlen vasút köti össze a külvilággal, amin viszont nem vonatok, hanem hajtányhoz hasonló, de motorok által hajtott járgányok járnak, de van itt egy nagyon szép természeti park is. Sűrű esőerdővel, patakokkal és vízesésekkel.

Néha az a bajom, hogy túl sokat beszélnek az emberek és elveszek benne néha meg az hogy túl keveset, mert azt hiszik, hogy úgysem értem. Reggel indulásnál az utóbbi este állt fenn. Azt mondogatta a busz sofőr, Hogy veintisiete, veintisiete, de nem volt olyan busz aminek ez lett volna száma, vagy ilyen buszállás. Csak hazafelé jöttem rá, hogy háromféle árkategória van ebbe az irányba 25, 27, 30. Nekünk a 27-es jegyük volt, ami spanyolul veintisiete. Mindegy. Igazából anélkül is feljutottunk a buszra, hogy ezt értettük volna. A startnál még csak mi hárman voltunk, aztán mire elhagytuk Calit szépen megtelt a busz az út szélén felszedett emberekkel, ahogy az lenni szokott. Útközben a szokásos, elképesztően magas, meredek és zöld hegyek tarkították az utat, de ez már szinte kezd unalmas lenni. Persze még mindig gyönyörű, de már nem fényképezgetek megállás nélkül. :) Ezen a vonalon találkoztam először leginkább Ausztriából ismerős, alagutakkal és viaduktokkal tarkított utat. Medellín környékén is nagy igény lenne ilyenekre, mert hatalmas pazarlás, hogy naponta sok ezer kamion mássza meg a több ezer méteres hegyeket ahelyett, hogy fúrnának egy igaz, nem kicsi alagutat, 5-10 km biztos kéne, de szerintem nagyon gyorsan megtérülne. Itt viszonyt ez völgy annyira szűk volt, hogy gyakorlatilag más megoldás nincs is, mint az alagutak és a viaduktok.

Szóval meglepően jó sebességgel haladtunk a hegyek között a célpontunkig, ami egyébként nem hivatalos megállóhelye a busznak, de ez errefelé senkit nem zavar. Bármikor megáll a busz és leszállhatsz ha azt kéred. Csak hogy hiába szóltunk a buszvezetőnek elfelejtett megállni úgyhogy két három km-rel arrébb leintett egy szembejövő buszt. Megkérte, hogy vigyen minket vissza és a probléma már meg is volt oldva. Néha irigylésre méltó, mennyire könnyű itt megoldani a dolgokat.

Mikor megérkeztünk egyből fogadtak a nagyon segítőkésznek mutatkozó helyiek, hogy elvisznek minket oda ahova szeretnénk. 2000 Pesoért (200 Ft), egy 5 perces sétáról volt szó, úgyhogy ezt a turista lehúzást még megúsztuk. De a “vonatjegy vásárlásnál már érdekes árazást tapasztaltam” a jegyre 2000 Peso volt írva, de valamiért 6000-et fizettünk… Aztán mikor megérkeztünk, gyakorlatilag követett minket egy csávó, nehéz volt lerázni. A természeti park bejáratánál aztán vissza akartunk fordulni enni. Éreztem, hogy ez jó lenne, ahhoz hogy lerázzuk, de meggyőzött minket, hogy bent is van még kajálda. Igen volt. Az övé. Ahol le is ütött nekünk két tojást egy kis főtt rizs mellé. 800 Ft-ért. Nagyon ideges lettem emiatt. Főleg magamra haragudtam, mert én mindig lerázom az ilyeneket, de most többen voltunk és a többiek ráadásul jobban is tudtak spanyolul, úgyhogy rájuk hagytam a dolgot és szépen belesétáltunk a csapdába. Tudom. Csak 800 Ft, de nem szeretem az ilyen aljas lehúzásokat. Olyan gyűlöletet szórtak rá szemeim, hogy ezután már nem erősködött, mikor mondtuk, hogy nem kell elkísérnie minket a vízesésig. Elég volt már a jó cselekedeteiből mára.

Már amikor megérkeztünk elkezdett megfogalmazódni bennem, hogyha már ilyen közel vagyunk Buenaventurához a csendes-óceáni kikötővároshoz, akkor érdemes lenne elmenni oda és mivel elég gyorsan körbejártuk az erdőt, már nem is volt kérdés hogy elugrok még oda is. A többieket nem vonzotta a gondolat, úgyhogy ők maradtak és hamarosan visszaindultak Caliba.