Rucu Pichincha meghódítása, Ecuador

Egy luxemburgi lány mondta még Caliban, hogy ő nagyon élvezte ezt a túrát Quitóban. Nagyon hálás vagyok a tippért, mert ez a túra volt az egyik legnagyobb élmény mióta Dél-Amerikában vagyok.

Elég kalandosra sikerült a nap, mert reggel mikor felkeltem még fogalmam sem volt róla, hogy délután kettőkor egy 4696 méter magas hegy tetején leszek. Olyannyira nem terveztem, hogy reggel még futni is elmentem egyet a közeli parkba és a környező utcákba, aztán megettem szépen a reggelimet és elkezdtem gondolkodni,azon hogy mi legyen a napi program. Rákerestem a neten erre a túrára és úgy tűnt, hogy még időben vagyok. Utánanéztem hogy hogyan jutok oda, mennyibe fog kerülni összepakoltam és már indultam is. Szerencsére van egy buszjárat, a 131-es, ami a hosteltől majdnem egészen a hegy lábáig visz, ahol fel szállhattam volna a Teleferico-ra, csak hát miért is lenne ennyire egyszerű a történet. Elfelejtettem pénzt felvennem úgyhogy visszasétáltam a városba egészen addig míg szembe nem jött egy ATM. Vettem fel pénzt és újra buszra szálltam. Itt már aggódtam hogy idő szűkében leszek, úgyhogy taxit fogtam a Transferiqu-ig, pedig ez csak egy 15-20 perc séta lett volna. Mikor felértem még mindig nem voltam benne egészen biztos, hogy én ezt a túrát meg fogom csinálni úgyhogy az első km-t még csak egy sétának fogtam fel. Ekkor még utcai cuccban, farmerben voltam. Aztán mikor egyértelművé vált, hogy ez egy könnyű, jól kijelölt útvonal. Nem kell attól félni, hogy eltévednék, meghoztam az elhatározást. Átvettem a rövidnadrágomat és felvettem egy egész gyors séta tempót, amit persze sokáig nem bírtam, mert a tüdőm, nem pont 4000 méteren szocializálódott. De a szenvedésért cserébe egyre gyönyörűbb kilátás volt a jutalmam a környező hegyekre és Quitóra. Volt egy tábla amire az volt írva hogy 11 után már nem szabad belekezdeni a túrába. 11:46 volt ekkor. Próbáltam emiatt olyan gyorsan menni, amennyire csak tudtam és el is kezdtem lehagyni pár embert úgyhogy az idő miatt már kevésbé aggódtam, viszont aggódom kellett az épségem miatt, mert sokszor úgy éreztem, hogy szédülés közeli állapotba kerültem az oxigénhiány miatt. Ilyenkor kénytelen voltam leülni egy kicsit, amíg jobban lettem. Ahogy egyre meredekebb lett az út és egyre magasabbra jutottam kb. 50 méterenként kellett ilyen kis szüneteket tartanom. Úgy éreztem, hogy sohasem jutok fel annyira lassan haladok, viszont folyamatosan előztem meg embereket úgyhogy annyira nagy baj mégsem lehetett. Mikor elértem az út végére még egy 50-100 méter lehetett felfelé, de az ösvény megszűnt. Innentől kezdve sziklamászásról volt szó.

Virágok

Az ösvény

A csúcson

Őszintén szólva nem mertem volna belevágni, ha nincs ott más is akik elindultak felfelé. Megint csak nagyon szerencsés voltam, hogy így alakult, mert az az 50-100 méter sokkal egyszerűbb volt mint amilyennek elsőre tűnt és a kilátás ami fent fogadott egészen elképesztő volt. Hatalmas boldogság volt felérni és az idővel is nagy szerencsém volt, mert szikrázó napsütésben értem fel. Igaz, kisebb zugokban még hó is volt a napsütésnek köszönhetően kellemes, 15-20 fok körüli hőmérséklet volt. Már előre aggódtam a lefelé vezető út miatt, de valójában semmiség volt az egész. Alig egy óra alatt megtettem, azt ami felfelé 3 órámba került. Hazafelé beültem a legelső kajáldába, ami mellett elsétáltam. Úgy néztek rám mintha nem hogy turistát soha nem láttak volna, de úgy általában semmilyen vendéget sem. Aztán valahogy csak előkerült egy kis leves és sült csirke, de azt sehogy eem sikerült nekik megmagyaráznom, hogy nagyon szomjas vagyok és rengeteg vizet kérek ami jó lesz a csapból is, mert végül átmentek a szomszéd boltba és hoztak nekem egy üveg ásványvizet.